Eutanázia és öngyilkosság

[scs]

Szerintem erre nincs recept. Minden egyes esetet külön kellen mérlegelni (persze, fölvetődik a kérdés, hogy vajon kinek? Ki és milyen alapon döntsön?). Azt hiszem, ha fizikai fájdalomról lenne szó, ami elviselhetetlen és nem lehet enyhíteni vagy segíteni a dolgon, akkor el tudom képzelni.

Értem. Köszönöm a választ.

[Chp]

Szerintem, az hogy önmagával érez együtt valaki, vagy mással és az alanyt megszabadítja a szenvedéstől az ugyanaz, a téma összetartozik szerintem is.
Ha szenvedés nem létezne, akkor az egész ügy (ha egyáltalán lenne) máshogy nézne ki.
Mindegy, hogy aktív vagy passzív, szerintem az számít, hogy valaki könyörületes vagy közönyös. Egyébként, ha az aktivitás nem növeli a szenvedést technikája miatt, akkor ugyan minek várni, mire? Akkor inkább aktív.

Egy dolog, hogy a társadalom belátja, hogy hordoz magában valódi képességet a meggyógyításra, és ezt megtéve könyörületes (és nem hanyag), más szempontból azt, hogy érdemes önmagát fejlesztenie, és más, hogy belátja (belátja és nem csak valami szimpatikusat gondol), hogy aktuálisan nem képes még az egészséget helyreállítani, és az eutanázia útján, legalább a szenvedést megszünteti így együtt érző és könyörületes.
Vagy azt is gondolhatja az orvos, hogy bár nincs szenvedés, a géppel tartott „élet” nem emberi élet, hanem szervezeti, a szervezet vegetációja, a lekapcsolás semmiképpen sem gyilkosság, „emberünk” már halott. Amíg van egyszer is bevált ötlet, addig úgysem kapcsolják le az embert, csak ha már minden technika kifogyott és a csodaváró türelem is elfogyott.

Szerintem mindenki tud dönteni (ha még tud gondolni), csak cselekedni nem tud, azaz a külső segítség épp növeli annyiban a szabadságát, hogy gyógyuljon vagy ne szenvedjen, ha arról van szó.
Ha kommunikálni sem tud, szerintem az katasztrofális szenvedés, döntsenek a dokik (arról, hogy tudnak e igazi segítséget nyújtani) és döntsön az együtt érző család végül. ( Bár ha a doki eleve együtt érző, akkor minek a család?? Nem épp az együttérzés miatt fordulunk a családhoz??)

Szerintem, mindegy, hogy gyerekről van-e szó. Hogy valamiféle alapvető joga lenne az életre az egyszer önmagában tény, mert megszületett, de továbbá – hogy legalább valameddig éljen (és valójában mennyi az annyi???) - csak egy ötlet, vagy a felnőttek vágya, nem alapvető
tény. Egy gyerek számára pont ugyanúgy fogy el a külső gyógyító tehetség, mint egy felnőtt esetében.

A fenyegetőzésről az jut eszembe, hogy csak akkor van értelme, ha még valaki bízik abban, hogy fontos valakinek (vagy talán nem a személye, hanem a tettei, de közvetetten mégis).
Legfeljebb az, hogy nem kér, hanem követel, vagy fenyeget az a probléma kifejezésbeli különbsége. Vagy arra gondolsz, hogy igazat mond-e?
Mindenesetre hangulatát fejezi ki, igaz lehet a hangulat a maga idején, ha a hangulat változó is. Ami az igazságot illet nincs jobb véleményem annál, hogy a végére kell járni. Nem az öngyilkosságnak, hanem a problémájának.

A társadalom, gondolom a magyar.
A pszichológia vagy más szóval a hozzáértés (még akkor is ha ez nem mindig elég) folyamatosan azt üzeni, hogy egymásra legyenek figyelmesek az emberek majd megértőek és segítőkészek, mert eredményes, számít a közösség megértése és tettei azaz bizonyos tehetséggel áll szemben a depresszióval, mielőtt öngyilkosság lenne belőle.
Ugyanakkor a tehetetlen hozzá nem értés, mint környezet, mint társadalom a törvényeivel csak elvárásokat, követeléseket tud kieszelni, tenni pedig neheztelést, fenyegetéseket és büntetéseket tud. Valamit, amire ugyanakkor a pszichológia azt üzeni: pont ezt ne!
Amíg és amennyiben a döntések „jellemépítésről” a vélemény-számosság mércéjén dőlnek el és így válnak törvénnyé (akár a családban, akár ismerősi körben, akár nagyban, mint törvénykezés), függetlenül az emberségtől, az egyéni szabadságtól addig a társadalom csak szórakozott és felelőtlen.
Én azt hiszem nincs még elég öngyilkos, mint ahogy verekedés avagy háború esetén nincs még elég halott, hogy valamivel felhagyjon egy család, akár egy munkahely, vagy egy egész nemzet.

Egész más elképzelni (vagy el sem képzelni igazán) egy helyzetet, amiben egy ember kezét nyújtja segítségért a halálért valaki felé, mint ennek alanya lenni egyik vagy másik oldalon.
Az elképzelésben nem jelenik meg az, ami nem állt előbb élményben.

Szerintem a két "jog" egyformán fontos: ha nincs egészséges test, akkor csak a holttest marad.
Ha nincs a választó képesség, ami nélkül öntudat sincs, akkor meg csak a test van ami alszik vagy kómás.
Egyik a másik nélkül nem ember, nem élet.