Bíborvirág eredeti hozzászólása
Kénytelen vagyok a történetem elé írni néhány sort, mielőtt megköveznek. Ez a történet - remélem - emberek közt nem történt meg. Ez csak egy példázat akar lenni, vagy halvány , esetleg rossz hasonlat arról, hogyan és mit, mekkora bűnt bocsátott meg nekünk az Isten. Őróla, az ő megbocsátani tudására és a Fiára vonatkoznak ezek a sorok. Természeretes, hogy ha emberi ésszel, érzésekkel olvassuk, egy iszonyatos, embertelen dologról lenne szó és senkitől nem lenne elvárható, hogy úgy viselkedjen a gyilkossal szemben, ahogy az Atya viselkedett velünk, emberekkel szemben. Jézus gyilkosai tetszik, nem tetszik- mi vagyunk. Így szíveskedjetek az alábbi történetet elolvasni.
"Tegyük fel, hogy van egy hatéves fiad. Mint egyetlen gyermeked, életed legfőbb öröme és gyönyörűsége. És ezt a fiút szemed előtt borzalmas módon meggyilkolják. Hogyan éreznél az alávaló gyilkossal szemben?
Ha minden tőled telhetőt elkövetnél azért, hogy az iszonyú gonosztevő szörnyű tettéért meghaljon, akkor ez a bosszú műve lenne.
Ha pedig elállnál attól, hogy magad végy elégtételt és a gyilkost polgári bíróság ítélné el, akkor ez az igazságosság műve lenne.
De ha a gyilkosnak mindent megbocsátanál, sőt, meghívnád magadhoz, hogy éljen ezentúl a te családodban, és ezen túlmenően megölt gyermeked helyébe gyermekeddé fogadnád, akkor ez a megbocsátás, a kegyelem műve lenne."